rendszer. De mig a számlálási font mindig 240 denár volt, addig a számlálási gira változott; volt 240 is 400 denáros gira... A gira s márka megegyezett, de denárok helyett pensákban számolódott. A náluk meghonosodott márka 4 fertóra, 8 uncziára oszlott A Nagy Károly-féle vagyis troyesi márka, a mi másfél márkánknak felel meg, ezen budai vagy magyar márka (245 58-245 005 gramm) volt a pénzverési alap. A florenczi arany (mely körülbelül a mai húszkoronással volt egyenértékű) IV. László alatt került hozzánk. A körmöczi aranygyártást Róbert Károly kezdte meg azok aranytartalma alig 20/0-kal volt csekélyebb a mostaniaknál. ezen pénzjelöléssel, hanem egy egészen sajátos pénzrendszert használt: a márkavagy gira-rendszert. Alapjában véve a márka-rendszer sem más, mint a fontrendszer, segélyével eredetileg pénzmérlegelés, később pénzszámolás eszközöltetett. A két rendszer közötti különbség abban rejlik, hogy mig a számlálási font denárszáma egyszersmindenkorra állandó volt (240 darab), addig a számlálási gira denárösszegei változók. Legismertebb a 240 denáros és a 400 denáros gira (marca). A gira azonos a márkával s a denárokat pensákba számlálták. A márka 4 fertóra, 8 uncziára Azon márkát, a melynek másfélszeresé- Florencz városa a XIII. század közepétől kezdve körülbelül (mai húszkoronás) középdénár nagyságú aranypénzt gyártott . . . A napjainkig gyártott körmöczi aranyak színtartalma alig 20%-kal csekélyebb, mint azon aranyoké, a melyeket Róbert Károly idejében, 1350 körül, hazánkban vertek. Ami MILHOFFER szövegében helyes, azt ugyanazon kifejezésekkel, majdnem szóról-szóra átvette tőlem, amit pedig MILHOFFER önállóan hozzáköltött az átvételhez, mint pld. a nálunk meghonosodott márka, az ismét enyhén mondva naivitás. Hogy a márkát denárok helyett pensákban számlálták, mint M. állítja, az egyszerüen hamis. A denárokat számlálták pensákba s ha a márkát 6 vagy 8, vagy 10 pensásnak írták (marca 6-8-10 pensis computata), avval egyúttal a márka denárszámát jelölték meg (vagyis a hány pensa, annyiszor 40 denár.1) A troyesi márka nem volt a budai márka másfélszerese, hanem emezzel azonos volt. A florenczi aranyról nem azt állítottam, hogy az 20 koronával egyenértékű, de azt, hogy nagysága körülbelül a mai húszkoronásnak megfelelt.) A Róbert Károly-féle aranyok nem 20%-kal csekélyebbek, de 20%-al jobbak voltak a napjainkig gyártott körmöczi aranyoknál.3) Itt meg 1) A boldog emlékű o. é. forint tudvalevőleg száz krajczárból állott, ezeket tízével a köznép,,hatosba" számlálta. De ezért a forintot nem számlálták krajczárok helyett hatosokba! Tudja is Milhoffer, hogy mi a különbség pénzegység és pénztöbbség közt! 2) Ezen állításom nem szabatos; a florenczi arany nagyobb a (modern) körmöczi dukátnál s jóval kisebb a 20-koronásnál. 3) Ezen végzetes tévedés bizonyságot tesz arról, hogy MILHOFFERNEK halavány fogalma sincs a pénztörténet elemeiről. A középkori pénzverést ugyanis jellemzi azon tény, hogy az egyes pénzfajokat rövidebb-hosszabb időközökben mind silányabbul jegyzem még, hogy M. azt a mozaikot, a melyet Magyarország közgazdasága történeteként tálalt fel, mily kevéssé illesztette egybe. Az én czikkem után indulva helyesen pensát ír, ami nem gátolja abban, hogy ugyanazon lapon HORVÁTH után pensum-ot írjon.1) Milhoffer a legnagyobb lelkinyugalommal átvette továbbá ACSÁDY czikkéből azt, hogy a márka a font fele (44. 1.), egy cseppig sem gondolván meg, hogy ismét ellenmondás keletkezik ezen meghatározás és az enyém között, amelyet szintén átvett és amely szerint a márka a font kétharmadrésze. Műve más helyén ismét I. Mátyás király jövedelmét (szintén ACSÁDY után) 2 millió aranyforintra („absolut értéke ma 512") becsüli, amiből az anyaország 800.000 frttal (absolut értéke ma 2.2 millió) szerepelt“ (55. 1.). Eltekintve a stilus pongyolaságától (mi az: 52? millió vagy darabérték forintban?), ismét ellentmondásba keveredik a fentidézett átvétellel szemben, ahol az aranyforintot 1111⁄2 koronára, itt pedig (lásd az anyaország 800.000 frtját à 2.75 forint = 2.2 millió) csak 512 koronára. becsüli. Még egy csinos idézet a szerző ismeretei és gondossága megvilágítására ACSÁDY mértéktörténeti czikkéből MILLOFFER egy latin mondatot vett åt sajtóhibástúl. A forráshely az Annal. Scep. I. 444. lapján olvasható 1295. évi okleveléből való: "Laneus autem tenet duodecim virgas et quaelibet virgarum habebit sedecim ulnas et unam palmam“. Magyarul: "A telek2) tizenkét vesszőt tartalmaz, mindenik vessző pedig 16 röföt és 1 araszt. Acsády czikkében a harmadutolsó et helyett in lett kiszedve s így az idézetnek a vessző felosztására vonatkozó része teljesen értelmetlenné válik,") mely körülmény azonban szerzőnket nem gátolja abban, hogy a sajtóhibát ACSÁDY tekintélyére támaszkodva átvegye.*) Talán elég is lesz az eddig felhozott példákból, hogy kimutassuk, hogyan használta fel Milhoffer a rendelkezésére álló forrásanyagot. Az idevágó forrásapparátusnak csak csekély részét tekintette be, e részt is nagyobbára kioliózta s ott ahol a maga eszméivel tarkította a kölcsönvett gondolatmeneteket, ellentmondásokat s érthetetlenségeket produkált. Önálló kutatásnak akár csak szándékát is hiába keressük a munkában. MILHOFFER gondosan kitért a rendelkezésre álló okmány- s codexanyag feldolgozása elől, amint ezt maga is pld. munkája 125. lapján bevallja. A 133. lapon, a midőn SOETBEER becslései után közzéteszi a világ nemesfémtermelésére vonatkozó 1493-1620. évek közötti adatokat, sajnálkozását fejezi ki afölött, hogy Magyarország-Ausztria együttesen közzétett adataiból „hazánk adatait külön feltüntetni nem lehet." Pedig lehet s nem is olyan nehéz ez adatokat megállapítani, miután SOETBEER dolgozatában azokat a specziális számadatokat is közli, a melyeken a Mil verik. Kivételt hosszu időközre csak igen kevés érme kihozatalánál találunk. E kivételek közül pedig kimagaslik a magyar aranyforint esete, e pénznek öt évszázados állandóságával. 1) V. ö. HORVÁTH i. m. 48. 1. 4. jegyzet. 2) BARTAL fordításában. Lsd. Glossarium: Laneus. 3) Hogy tartalmazhat egy vessző 16 röföt egy araszban, vagy egy arasz fele in unam palmam? 4) A 93. lapon foglalt „gratuitis labor", vagy a 21. lapon található „contra courum voluntatem" csak sajtóhiba? hoffer által leközölt összeállítások alapulnak.1) SOETBEER Csak Csehország, Tirol és Salzburg koronaországoknál talált nagyobbarányú ezüsttermelést, míg az ausztriai aranytermelés oly csekély, hogy az az ausztria-magyarországi adatnak alig 100-át teszi ki. Az aranytermelésre vonatkozó adatoknál tehát az Ausztriára eső hányad teljesen elhanyagolható s SOETBEER (különben is becslésen alapuló) adatait kizárólag Magyarországra vonatkozóknak vehetjük. Az ezüsttermelésből pedig az ausztriai részekre SOETBEER szerint a következő mennyiségek jutnak : Ezen számítások alapján már most a magyarországi átlagos évi ezüsttermelést kerek számokra kiegészítvén, hazánk nemesfémtermelését (Soetbeer tabellája alapján) Ausztria adataitól elkülönítve a következő. Összeállításban adhatjuk : 1) SOETBEER ADOLF. Edelmetall-Produktion und Werthverhältniss zwischen Gold und Silber seit der Entdeckung Amerika's bis zur Gegenwart. Gotha 1879. — 23 s k. l. Az egyes alkorszakokban Magyarország-Ausztria ezüstössztermelé-séből hazánkra 17, 14, 19, 19, 40 és 56%, az egész korszakban 22/0 esett. Megjegyzem, hogy ugyancsak Soetbeer összeállításai alapján a két állam együttes nemesfémtermeléséből 1861-1875 közt Magyarországra jutott, még pedig az ezüsttermelésből 57.5%, az aranytermelésből 98.9°/0.Ezen arányt SOETBEER már 1600-tól kezdve állandónak tartja, amióta Csehországban különösen a joachimstali, Tirolban pedig a schwazi ezüstbányák amelyek a XVI. században feltünően sok érczet produkáltak majdnem teljesen kimerültek. - Ime itt az adatok pontos szétválasztása, a mi nem boszorkányság és nagyon is lehetséges. Példát kivántam felhozni MILHOFFER kijelentéseinek valódi értéke mellett s azt hiszem, hogy már most a forráskritikát abbanhagyhatom. MILHOFFER a források kiollózása körül sajátságosan járt el. Miután. a maga feladatát igen könnyüre szabta azáltal, hogy némely lexikonczikk és szakmonografiát a legliberálisabb módon kölcsön vette munkája számára, főtevékenysége a források elrendezésére irányúlt. A kiollózott forrásokat, amelyek czikk- vagy monografiarészlet jellegüknél fogva több korszakra terjedtek, az egyes korszakokra s azok alosztályaira el kellett osztani. De még e könnyű feladattal szemben is hallatlan ügyetlenségnek adta tanújelét. Munkája legelején, miután Szent István közgazdasági tevékenységéről" szólt, a 2. lapon -a czéhekre tér át. Hát helyén való ez? De hagyján, tekintsünk el attól, hogy a Királyföldön kívül az egész országban Nagy Lajos koráig czéheknek még a legcsekélyebb nyomait sem találjuk. Tekintsünk el a czéhrendszer XIII. században történt kibontakozásának" anakronizmusától. Tekintsük csak azt, hogy az erdélyi szászok, a magyar czéhrendszer" e megalapítói, a XII. század közepe táján vándoroltak be hazánkba: odaillik-e a czéhek megalakulásának a megemlítése, amely helyre azt Milhoffer átírta? A következő kikezdésben arról értesülünk, hogy a halászok, méhészek, révészek, vinczellérek iparosok, mesteremberek voltak. Ez különben. MILHOFFER Saját eredeti bölcsessége. A 3. lapon a kereskedelemre vonatkozó kiollózott részletekben ismét új nemzetgazdaságtani igazságokra akadunk. Igy például, hogy hetivásárok a kereskedelem központjai, hogy az akkori kor kereskedelme nagy nyereséggel járt, mert hisz, a versenynek nyoma sem volt“, hogy a pénz szüke a megélhetés könnyebbségét gátolja stb. E kijelentések mellett, amelyek minden szakembert a legnagyobb bámulatba ejtik, az akkori kereskedelem lényegéről MILHOFFER egy árva szót sem mond. — A 4. lapon Szent László intézkedéseit bírálván, közhelyekkel pa'ástolja el azon tényt, hogy az akkori kereskedelem szervezetét épenséggel meg nem értette. Az 5. lapon az adózásról elmondott zavarosság után („a kereskedő ... kétszer annyi adót fizet, mint az eddigi adója kitett“. Mekkora volt az adója?) mulatságosan értekezik a magyar városokról s nagyobb városoknak nevezi e korszakban (vagyis a XI-XIII. században) többek között Veszprémet, Visegrádot (vár és falu!), Nyitrát (!), Váczot, Pozsonyt (villa 1291-ig), Györt, Komáromot, Sopront, Egert (!), Ka 5 Gazdaságtörténelmi Szemle 1905. locsát (!!) stb., noha városoknak e korban csak Esztergomot, Székesfehérvárt és Pestet nevezhetjük.1) A városalapitás korszaka hazánkban a tatárjárás utáni időbe esik s legtöbb régi városunk erődítéseit s kiváltságait az 1250-1300 közti időben nyerte. Az első rész második fejezete némileg jobban sikerült. Eltekintve olyan furcsaságoktól, mint például a bekezdő mondat,) elég szabatosan másolta le ACSÁDY és TAGÁNYI fejtegetéseit a birtokviszonyokra, mezőgazdaságra s földközösségre vonatkozólag. Utóbbi intézményre csak röviden megjegyezzük, hogy a szorgalmas ollózó nem értette meg egészen TAGÁNYI fejtegetéseit, a midőn a földközösségről állítja, hogy az a XIII-ik század végén már teljesen ki volt nálunk fejlödve. Épenséggel megfordítva áll a dolog. A földközösség az eredeti, általános intézmény, amely az Árpádkornak végén korlátoztatik s e korlátozás folytonosan az urbériség teljes kifejlődéséig eltart, amikor is az urbéri telkesterület a földközösség alól végleg kivétetett. Igy MILHOFFER vonatkozó állításának úgy kéne hangzania: ... „a XIII. század végén még (már helyett) teljesen ki volt nálunk fejlődve ez intézmény..." A 14. lapon felemlítem azon anakronizmust, amely a jobbágytelkek felsorolásánál követtetett el. Általában helyesebb lett volna, ha MILHOFFER a 14. lap 2. és 3. kikezdését a vegyes-házbeli királyok koráról szóló fejezetbe iktatta volna. A 16. lap 2. bekezdésének idézete formailag hibáztatandó, mert nem lett volna szabad elhallgatni, hogy a lucrum camerae különféle elnevezéseit nem a pénzügyminiszter egy 1895-iki hivatalos kiadványa,") de THALLÓCZY LAJOS kutatta fel nagy becsü, a kamara hasznáról írt munkájában.4) Említésre méltó még a szerző azon apodiktikus kijelentése (25. I.), amely szerint „minden jel arra mutat, hogy az Árpádok alatt a vasgyártás nagymérvű volt: ez érthető, mert hisz a magyarok bejövetele előtt is virágzott már a vasipar.“ (Az idézett hely a bányászatra vonatkozik.) A jelek bemutatásával MILHOFFER azonban olvasóinak adósa maradt, mert azon egynehány adat, amely e kijelentés után idéztetik, épen az ellenkezőt bizonyítja, azt t. i., hogy a vasbányászatnak nem „nagymérvű“, de félig-meddig jelentősebb fellendülése csak az Árpádkornak végére (XIII. század folyamán“... 1291., 1296. évi okmányok!) esik. Különösen abból, hogy még III. András alatt is külföldi (osztrák) mintára szerveztetett az erdélyi fémbányászat egyik testülete, bajos azt következtetni, hogy nálunk ezelőtt oly virágzó és nagymérvű volt — nem a vasipar, hanem a vasbányászat! Hogy ipar és bányászat kétféle fogalom, az úgylátszik MILHOFFER előtt ismeretlen. A vegyesházbeli királyok korszakáról írt fejezetre általánosságban megjegyezhetjük, hogy itt MILHOFFER Összeállítási munkálatának zavarossága még inkább szembetűnik. E korszak gazdaságtörténete eddig a legbelterjesebben míveltetett meg, a kiadott források száma a legnagyobb 1) Lásd AcsáDY czikkét a Kg. L. III. kötetében, 703. 1. 2) 10. 1.: „Az ország területe... kezdett egy-egy góczpont köré csoportosulva megoszolni." Csoportosulhat-e az ország területe? A mai értelemben vett földmívelés (11. 1.) érzékeny hiánya az Árpádok alatt szintén mulatságos furcsaság. 3) A magyar egyenesadók történeti fejlődése. Kiadja a magyar kir. pénzügyminiszterium. (Az egyenesadó-enquête irományai.) Budapest. 1895. 7. 1. 4) THALLÓCZY LAJOS. A Kamara Haszna története. Budapest 1879. 11–12. l. |